FORGOT YOUR DETAILS?

Dolores Redondo: A láthatatlan őrző – részlet

by / hétfő, 24 november 2014 / Published in Részlet

A legjobb spanyol regény 2013
Ezüsttoll Díj 2014

„Dolores Redondo a legutóbbi időszak egyik legnagyobb irodalmi meglepetése és üstököse. Megteremtette a detektívregény új típusát, amely ötvözi a pszichológiai thriller, a bűnügyi történet és a legenda elemeit.”

A spanyol krimi-trilógia első kötete a baszk Pireneusokban fekvő Baztan-völgy falvainak sajátos világát mutatja be, melyben keveredik az ősi baszk mitológia, a kereszténység és a mágia. A thriller műfaj klasszikus elemeit olyan természeti leírásokkal, pszichológiai elemekkel ötvözi, mellyel a műfaj kereteit feszegeti. Megjelenése után hazájában azonnal sikerkönyv lett, azóta 28 országban adták ki. A megfilmesítés jogait Peter Nadermann (A tetovált lány) és a Constantin Film (A parfüm; Pompeii) vette meg.

Egy kis navarrai településen kamaszlány meztelen holttestére bukkannak. A nyomok bonyolult indíttatású, misztikus elemekkel fűszerezett rituális gyilkosságra vallanak. Kiderül, a környéken sorozatgyilkos szedi áldozatait. Salazar felügyelőnő vállalkozik arra, hogy fényt derítsen az igazságra, ám közben harcba kell szállnia saját gyermekkori tragédiájában gyökerező félelmeivel. Ráadásul kollégái és nővére féltékenységével, és saját médiumi képességeivel is szembesülnie kell.

Ahogy a történetbe újabb és újabb szálak fonódnak, Amaia nemcsak hivatását teljesíti, de önnön problémáinak megoldásához is közelebb kerül.
A thriller, mitológia és családtörténet e keveréke teszi eredetivé a könyvet, és a végkifejletig fenntartja az olvasó érdeklődését.
Ha várod a folytatást, keresd a következő kötetet A csontok öröksége címmel.

Részlet

– Néném, én megértem, amit közölni szeretnél velem, de így is elég nehéz elhinnem, hogy valaki egy barlanghoz vonul, hogy egy szellemtől gyereket kérjen. Szerintem egy épeszű nő inkább csődört keres.

– És ha ez nem működik?

– Reprodukciós szakembert – szegezte James a tekintetét Amaiára.

– És ha ez sem jön össze? – erősködött Engrasi.

– Úgy vélem, az esetben marad a remény – adta meg magát Amaia. A nagynéni mosolyogva bólintott.

– Szeretném felkeresni azt a helyet – közölte James. – Messze van? Elkísérnél?

– Persze – egyezett bele Ros –, holnap elmehetünk, ha nem esik. Néném, te is velünk tartasz?

– Nézzétek el nekem, de én már nem vagyok jó ezekre a túrákra. Nincs messze attól a helytől, ahol azt a Carla kislányt megtalálták. Neked is látnod kellene, Amaia, még ha csak kíváncsiságból is.

James várakozva nézett rá.

– Holnap temetik Anne Arbizut, Florával is találkoznom kell, és… – valami eszébe jutott, kivette a táskájából a telefont és felhívta Montest. Az üzenetrögzítő válaszolt, és azt ajánlotta, hagyjon hangüzenetet, amit aztán átkonvertál szöveggé.

– Montes, hívjon fel, Salazar vagyok. Amaia – pontosította, mivel eszébe jutott, hogy a két testvére is Salazar.

Ros elköszönt és a lépcső felé indult, James pedig megcsókolta Engrasi nénit és átölelte felesége derekát.

– Jobb lesz, ha lefekszünk.

A nagynéni meg se moccant.

– James, várd meg fent. Amaia, maradj itt, légy szíves, el szeretnék mesélni neked valamit. Oltsd le azt a villanyt, mert megvakít, önts pár korty kávélikőrt, és ülj ide szembe velem. És ne szakíts félbe – unokahúga szemébe nézett és elkezdett beszélni. – Azon a héten, amikor betöltöttem a tizenhatot, láttam egy basajaunt az erdőben. Naponta oda jártam fáért, amíg be nem sötétedett, nehéz időket éltünk akkoriban, elég tüzelőt kellett gyűjteni a pékség kemencéjébe, a ház tűzhelyébe és eladni. Akkor annyit cipeltem, hogy erőtlenségemben ledobtam  a terhet,  és  keservesen  sírva  fakadtam.  Miután megnyugodtam,  csendben  azon kezdtem el gondolkodni, hogyan is fogom mindezt elvinni a faluig. Akkor meghallottam. Először azt hittem, szarvas, – azok mindig óvatosan közlekednek, nem úgy, mint a borzalmasan csörtető vaddisznók. Felemeltem a tekintetem a farakás mögül és megpillantottam. Először azt hittem, egy férfi, a legmagasabb, akivel valaha is találkoztam, meztelen felsőtestét szőr borította, haja beterítette hátát és leért egészen a derekáig. A fakérget kapargatta egy bottal, hosszú ügyes ujjaival összeszedte a forgácsot és a szájához emelte, mintha ki tudja, milyen finomságról lenne szó. Egyszer csak megfordult és a levegőbe szimatolt,  mint  egy  nyúl.  Egészen  biztos  voltam  benne,  hogy  megérezte  a  jelenlétemet. Amikor  később  nyugodtabb  körülmények  közt  visszagondoltam  rá,  rájöttem,  hogy  már ismerte a szagomat, ami az erdő illatának része volt, hiszen ott nőttem fel: reggelenként, ahogy felszállt a köd, elindultam a hegynek, és egészen délig dolgoztam. Akkor tartottam egy rövid szünetet, hogy a nővéreimmel elfogyasszam a meleg ebédet, amit anyánk hozott tizenkettőkor. Ő és a legidősebb nővérem vitte le szamárháton az összegyűjtött fanyalábokat, én pedig még néhány óráig folytattam a munkát, amíg be nem sötétedett. A szagom ugyanolyan része volt az erdőnek, mint bármelyik kisállaté, ráadásul volt kijelölt helyünk is, ahol nagydolgunkat végeztük, leginkább azért, hogy rőzseszedés közben ne lépjünk ürülékbe. Tehát a basajaun beleszimatolt a levegőbe, felismerte az illatomat és folytatta a dolgát, mintha mi sem történt volna, noha párszor nyugtalanul elfordította a fejét, mintha valamit érezne a háta  mögött.  Még  néhány  percig  maradt,  aztán  lassan  tovaindult,  meg-megállva,  hogy fakérget és a mohát szedjen. Talpra álltam és Isten tudja honnan támadt erővel a vállamra vettem a rőzsenyalábokat; tudtam, hogy a lendület nem a pániktól származik, természetesen megijedtem, de inkább úgy, mint aki most volt tanúja egy csodának, amelyre nem méltó, vagy akár egy gyerek, aki mumust látott az erdőben. Csak azt tudom, hogy amikor hazaértem, olyan sápadt voltam, mint aki lisztes tányérba mártotta arcát, a hajam pedig a homlokomra tapadt a hideg, ragacsos verítéktől. Mindez rendesen megrémítette a nagyanyádat, aki gyorsan ágyba dugott és vasfűfőzettel itatott, amíg a torkomban olyan érzés támadt, mint aki szalmazsákot nyelt. Otthon nem szóltam semmit, talán tisztában voltam azzal, hogy amit láttam, azt a szüleimnek nehéz lesz elfogadniuk, pedig teljesen világos volt számomra, mi volt az. Egy basajaunnal találkoztam: a többi baztáni gyerekhez hasonlóan számtalan történetet hallottam a basajaunokról és egyéb, olykor titokzatos lényekről, akik jóval régebbi idők óta éltek az erdőben, mint ahogy az emberek a templom környékén megalapították Elizondót. A következő  vasárnap  meggyóntam  az  akkori  papnak,  egy faragatlan,  ártalmas  jezsuitának, Serafín atyának hívták. Benne aztán kevés angyali vonás volt – csalónak és szerencsétlen hazugnak nevezett, és mivel még ennyivel sem elégedett meg, akkora barackot nyomott a fejemre, hogy könnybe lábadt a szemem. Majd megeresztett egy hosszú prédikációt arról, milyen veszélyes ilyesmiket kitalálni, megtiltotta, hogy ezt egyáltalán megemlítsem bárkinek, a családomat beleértve, és annyi miatyánkot, üdvözlégyet, hiszekegyet és „gyónom a Mindenható Atyaistennek”-et rótt ki rám, hogy hetekbe telt, amíg végeztem vele, és soha többé nem jutott eszembe, hogy még egyszer elmondjam ezeket. Ezek után az erdőben rőzsét gyűjtve akkora zajt csaptam, hogy két kilométeres távolságban elriasztottam bármilyen élőlényt,  a  Te  Deumot  énekeltem  latinul  teli  torokból,  így  mire  hazaértem,  teljesen berekedtem. Soha többet nem találkoztam a basajaunnal, még ha olykor felismerni is véltem lépéseinek nyomát; persze ezek lehettek szarvas- vagy medvenyomok is. Ugyanakkor tudtam, hogy az énekem jel volt neki: ha meghallja, odébbáll, mert felismeri és elfogadja a jelenlétemet, és menekül előle, ahogyan én is az övétől.


Vélemény, hozzászólás?

TOP